Törökkanizsa

Az én városom

2018. július 18.
Frigyes napja van.

€ : 118.05 RSD

rosalia2

„Szent Rozálija napján van a körösztúri búcsú”


Azon emberek közé tartozom, akik hisznek a csodákban. Úgy érzem, életünk elviselhetetlen lenne hit nélkül. Nem csak a keresztény hitre gondolok most, annál sokkal többről van szó. Napjainkban sokat hallani arról, hogy közösségünk, a vajdasági magyarság pusztulásra van ítélve. A különböző sajtótermékek másról sem tudósítanak, mint a lakosság fogyásáról, az elvándorlásról, s arról, hogy mindenhol jó, csak a szülőföldön nem! Van ebben igazság, hiszen nehéz, emberpróbáló időket élünk, s a ránk nehezedő terheket sokan nem tudják hosszú időn át viselni. Lassan oda jutunk, hogy nagyobb bátorság itthon maradni, mint kivándorolni valahová Nyugat-Európába.

De, mi a helyzet azokkal, akik itt szeretnének, itt akarnak maradni? Akik számára nem az új kocsi, az okostelefon, a különböző luxuscikkek a legfontosabbak? Mi van azokkal, akik egyszerűen nap mint nap családjuk körében szeretnének élni? Vajon tudósítanak-e az újságok azokról a fiatalokról, akik itt szeretnének magyar iskolába járni, azokról a gyerekekről, akik az idén is csodálatos versekkel tették még ünnepélyesebbé a Szent István-napi ünnepséget? Annak kell félni, aki sohasem szándékozik elhagyni szülőföldjét???

Én hiszek a csodákban!

Emlékszem, még kisgyerek voltam, nagyszüleimtől hallottam (akkoriban nem a számítógép előtt ücsörögtünk gubbasztva, hanem meghitt családi légkörben a bölcs nagyszülők érdekes és tanúságos történetei után szomjaztunk):
„Szent Rozálija napján van a körösztúri búcsú”.

Szeptember egykor nagyon fontos hónap volt a törökkanizsai magyarság életében. Első vasárnapján a keresztúriak, másodikon pedig a rábéiak ünnepeltek, Kisboldogasszony ugyanis ez utóbbi falu védőszentje. A hónap végén, Szent Mihály arkangyal oltalmában bízva Sasillés és Firigyháza munkában megfáradt dolgos népe tartott búcsút, akkor is, ha a faluban nem volt templom. Akkor is, ha tiltották!

Ókeresztúron (ez volt a település neve Trianon előtt), vagy ahogy a 2004-ben elfogadott tartományi határozat értelmében nevezzük, Szerbkeresztúron nincs katolikus templom. Soha nem is volt. De pár évtizede még volt magyar osztály a faluban. A helyi általános iskola 50 éves, 1966-ban épült. Akkoriban ugyan összevont tagozaton, de folyt magyar nyelvű oktatás ebben az észak-bánáti faluban. Aztán az is megszűnt…

A helyi magyar közösség azonban megmaradt. Nincsenek sokan… De valójában mit jelent manapság a sok vagy a kevés fogalma? Ki mondja meg, ki mondhatja meg, hogy hány lakosnál kezdődik a kevés és hol ér véget? Talán a független vajdasági magyar értelmiségiek? Azok, akik pár éve ébredtek fel álomvilágukból, s döbbentek rá, mi is mi a valóság? Azok, akik sosem akarták látni a fától az erdőt?

„Tövis nélkül nyilt szép Rósa… Üdvöz légy Szent Rosalia”.

Mi, akik kisebbségi sorban élünk, sokkal jobban ragaszkodunk gyökereinkhez, s habár oly sokszor, oly sokak elsiratták közösségünket, csodákra vagyunk képesek. Egy ilyen csodához segített bennünket a keresztúri magyarság. Településük védőszentje, Szent Rozália ünnepe alkalmából szerveztek bálat. Hétköznapi dolog – mondhatná a kívülálló. Ebben a szerény rendezvényben azonban mindenki és minden benne van: azok is, akiknek nem az új kocsi és az okostelefon a legfontosabb, és azok is, akik nem akarnak félni – mert a szülőföldjüket választották! És mi a minden? A minden: a hit. Mert, ha hiszünk, teljes lesz az életünk.

// Törökkanizsa az én városom - 2017 szeptember 4.