Törökkanizsa

Lassan lépkedek, mert mindent látni szeretnék. Szeretem városkánkat, Törökkanizsát s mindazt amiről nevezetes: parkjait, szebb napokat megélt kúráit, a szőke Tiszát, teplomait, sétányait, s mindazt, amiről sokan nem tudnak, ami csak kevés ember számára ismert. Itt nőttem fel, itt szeretnék otthon lenni, révbe érni. Városom ilyenkor nyáron a legszebb. Virágba borul a Tisza, illatoznak a hársfák…

Lassan lépkedek, mert mindent látni szeretnék. Leülők egy padra, kicsit megpihenek. Bár már a nyár végén, augusztus utolsó napjaiban járunk, most a tavasz képei villannak fel előttem. Arra az évszakra gondolok, amely a természet újjáéledését, a megújulást hozza. Megnyugvással tölt el a tudat, hogy akár a tavaszi rügyek, közösségünk is újfent kinyílt, gyönyörű virágcsokorba szökkent.Mert hát el kell mondani a világnak, de leginkább saját magunknak, hogy különleges a mi virágcsokrunk. A makacs tenniakarás, a megmaradás konok elszántsággal vívott harca szedte csokorrá azt, amelyet most, Szent István napján képzeletben az illatozó új kenyér mellé helyezünk, mi törökkanizsaiak. Csak tudjuk értékelni!

Hiszen oly kevés az olyan közösség itt, Délvidéken, amely a magyar-magyar közti viszályok, a sértődőtt gőg, az elvándorlás, az önös érdeket mindenek elé helyező törekvések szülte helyzetekben talpon tudott maradni és megerősödni az április végén megtartott választások után.
Törökkanizsának, nekünk sikerült.

Görgeti felém a nyári szellő a parkban sétáló emberek szavait. Jól hallom: arról beszélnek, hogy Törökkanizsán emberemlékezet óta nem volt olyan magyar ajkú ember a képviselő-testület élén, aki e tisztségében harmadik megbízatási időszakát kezdhette meg. Soha nem volt még e községnek magyar ajkú alpolgármestere, könyvtárigazgatója sem. Mint ahogyan a Tartományi Mezőgazdasági, Víz- és Erdőgazdálkodási Titkárság titkárhelyettesévé sem neveztek ki még senkit e Tisza-parti városkából. Általában az ember akkor döbben rá, hogy mivel rendelkezett, amikor azt elveszíti. Sajnos a történelem során nem egyszer fordult elő, hogy a sors keze fontos dolgoktól fosztott meg bennünket. Talán nem sokkal rendelkezünk, de amink van, mind a miénk, megküzdöttünk érte. Csak tudjuk értékelni!

Lassan indulnom kell, hiszen hallom: nem túl távol nótaszóval keveredve lovak patái dobognak és lovaskocsik zörögnek. Tudom jól, Törökkanizsa főutcájáról jönnek e hangok, a Szent István napi ünnepség felvonulásáról. Megszólal a Szent György templom jó öreg harangja. Indulok hát… Felnézek az égre…Nem kérdezem, tudom, hogy felettünk ragyog, nappalunkat s éjjelünket, létünket, harcunkat vigyázva a magyarok tündöklő csillaga.

“https://www.youtube.com/watch?v=709OLvOEiRc