A Firigyháziak XV. Találkozójára

Bárhol is legyek a nagyvilágban ezen a napon, összeszorul a szívem.

Hirtelen mindaz, amit nagyszüleimtől örökségül kaptam, mozivásznon futó, felgyorsított felvételként pereg le lelki szemeim előtt.

És ilyenkor újra ráeszmélek arra, milyen gazdag vagyok.

Hatalmas az én örökségem.

Igaz, néha súlyos teherként nehezedik a lelkemre, de olyan osztályrész ez, amelytől nem tudok – és azt hiszem, nem is akarok – szabadulni.

Tamási Áron oly szépen fogalmazza meg ezt az érzést az Árnyas szülőföld című művében:

„És nem tehetek egyebet, hordom ezt az örökös, láthatatlan bilincset, mely egymagában is elegendő volna ahhoz, hogy az ember szabad soha ne lehessen.”

Árva lélekharangunk, amely ez idő tájt – Bogdán József szavaival élve – üzen a Nagyúrnak, velünk együtt tévelyeg. Befogadó helyért, sok évtizednyi meghurcoltatás után békés otthonért kesereg.

De meddig akarok még én, és meddig akarunk még mi mindannyian keseregni?

Hiszen van valami, ami mindennél erősebb.

Valami, ami visszahív.
Ami megtart.
Ami erőt ad.
És ami irányt mutat a jövő felé:

„Csak a föld, ahol ringott a bölcsőm.”

Tamásit idézem újfent, hiszen néhány szóban oly tökéletesen fogalmazza meg ezt a fájdalmas, mégis felemelő kötődést. Néhány szó csupán – és mégis minden benne van.

Mert a házat elkótyavetyélheted – bár a szülői háznak valójában nincs ára.

A jobb élet reményében elvándorolhatsz messzi tájakra.

Élhetsz más faluban, más városban, más országban. Lehet új otthonod, új életed, új hazád is.

De van valami, amit nem vihetsz el, és mégsem hagyhatsz magad mögött.

A lelked egy darabja mindig ott marad, ahol édesanyád a világra szült. Ahol felnevelkedtél. Ahol először ismerted meg az otthon biztonságát. Ahol magadba szívtad szülőfölded éltető, erőt adó levegőjét.

Nekünk ez a föld Firigyháza.

Ezért gyűlünk össze újra és újra.

Nem azért, hogy csupán azt sirassuk, ami elmúlt. Nem azért, hogy számba vegyük mindazt, amit a történelem elvett tőlünk.

Hanem azért is, hogy megőrizzük azt, amit nem tudott elvenni.

Az emlékeinket.
A történeteinket.
A neveinket.
A családjainkat.
Az összetartozásunkat.

És immár van emlékházunk is.

Van hova hazatérnünk.

Nemcsak a templombúcsú idején. Nemcsak egyetlen napra az esztendőben. Hanem mindannyiszor, amikor szükségünk van arra, hogy újra megérezzük: valahová tartozunk.

Mert amíg van, aki hazatér, addig Firigyháza él.

Amíg van, aki továbbadja gyermekeinek és unokáinak az itt élők történeteit, addig Firigyháza él.

Amíg kimondjuk őseink nevét, amíg felidézzük házainkat, utcáinkat, örömeinket és fájdalmainkat, addig Firigyháza nem csupán a múlt része.

Hanem a jelenünké is.

És a jövőnké.

Ezért, amikor hazatérünk, ne csak a veszteséget lássuk!

Emeljük fel a fejünket.

Örüljünk egymásnak. Örüljünk annak, hogy ennyi év után még mindig van bennünk erő összegyűlni, emlékezni, mesélni és továbbadni mindazt, amit örökül kaptunk.

Hiszen itt vannak körülöttünk az akácfák. Lombjaik átölelnek bennünket, régi időkről suttog a szél, és ha elég csendesen hallgatunk, talán meghalljuk azt is, ahogyan a boldog holnapról jövendöl.

Mert bármerre sodorjon bennünket az élet, van egy hely, amelyhez nem útlevél, nem lakcím és nem tulajdonjog köt.

Hanem az emlékezet.

A szeretet.

A lélek.

Csak a föld, ahol ringott a bölcsőm.

Ez a mi örökségünk.

Ez a mi Firigyházánk.

Isten éltesse Firigyházát, és Isten éltesse mindazokat, akik szívükben ma is hazahozzák!