Itt van a búcsú, itt van újra!
Ilyenkor, őszelőn, Szent Mihály havának derekán szép emlékek köszönnek reánk a szelek szárnyán. Szinte érezni a levegőben a vérvörös paprikafüzérek illatát, amelyek egykoron a paraszti házak falait díszítették. Lelki szemeink előtt megjelennek a falu asszonyai, akik a búcsúra készülődve ünneplőbe öltöztették a kicsiny otthonokat, kívül-belül. Sárral tapasztották a házak falait – a puszta szikes földjéből készült vakolattal –, majd hófehér mészréteggel vonták be azokat az ünnep tiszteletére. Aztán, amikor eljött a nagy nap, kinyíltak a nagykapuk, s a tágas udvarokban hosszú, megterített asztalokkal várták az idelátogató vendégeket.
Nincsenek már olyan búcsúk, mint réges-régen; már csak az emlékeinkben találkozunk velük. De amíg emlékezünk, addig egy kicsiny részük tovább él bennünk.
Sohasem volt könnyű az élet a torontáli szikeseken. Ennek ellenére elődeink jól tudták, hogy vannak napok, amelyeket az ünneplésnek és a hálaadásnak kell szentelni.
Erről a végeláthatatlan emberi küzdelemről Cs. Simon István csókai költő a következőképpen fogalmaz Nyirokmélyen című versében:
„Érdes e föld,
lázas és zöld,
bánsági föld,
sóvirággal,
nádasokkal,
gyötrődéssel…”
Sárból, a szikesek porából nőttek ki a falusi házak. Gyötrődéssel teli föld ez, de Szent Mihály napját sohasem tagadta meg az itteni nép. Még a kommunista terror sem tudta megtörni az oltalmazója iránti görcsös ragaszkodását. Nagy árat fizetett azonban ezért a közösség. Látszólag nem jutott Lőrincfalva (Terján) sorsára, de a hatalmasságok talán még keserűbb osztályrészt szabtak reá. Úgy számolták fel, hogy közben nem szűnt meg létezni. Népvesztett lett.
„Térdre rogyott falum, Firigyháza… hová lett a néped?!” – teszi fel a kérdést Bogdán József papköltő, csupán néhány évvel a rendszerváltást követően. Szívszorító gondolatok ezek: egy olyan közösség sorsának lenyomatai, amely immár 770 éve, a puszta kellős közepén harcol a pusztulás ellen. Aztán újra meg újra, éppen akkor, amikor már mindenki megkongatja fölötte a vészharangot, poraiból talpra áll, s a jövő felé tekint.
Nem tudja ezt a harcot mindenki megérteni. Amíg minden egyes, eltűnésre ítélt település sorsával nem azonosulunk, amíg azt nem érezzük a magunkénak, addig ezt a harcot sem érthetjük meg. Nem érezhetjük a könnyek súlyát, sem a mosolyok felemelő erejét, amíg nem tudatosul bennünk, hogy ez a harc rólunk is szól.
Firigyháza, ünnepelj! 770 éves lettél!
